I. rész

Megérkezés

A nap olyan erősen sütött, hogy Lyanna hófehér bőre szinte felgyulladt. Nem volt ő ehhez az időjáráshoz hozzászokva. A Tél hírnökeként állandó hideg vette körül. Ő ehhez alkalmazkodott. Az öltözékében pedig egyenesen öngyilkos hajlamai támadtak, olyan forróságot okozott a bunda a nyakán. Úgy érezte a huncut Nap bármelyik pillanatban lenyúlhat érte világító kezeivel és egyszerűen kifacsarja belőle a maradék vizet is. A gondolattól megborzongott. Hiányzott neki a hó, ami a lába alatt mindig összeroppant. A rengeteg jégcsap, amik a fák ágairól lógtak. Tényleg rettentően utálta a többi évszakot. Eddig mindig átaludta az év többi hónapját. De ez most más. Hívták őt.

Öt teljes napja volt úton, de úgy érezte, mintha már évek óta gyalogolna. Egy percre sem állt meg pihenni, este is ment. Sőt, éjszaka könnyebb volt a haladás, hiszen ekkor a hőmérséklet valamelyest lehűlt. Meg legalább Luna is kísérte. Nyár valamerre nagyon jól érezheti magát, ha majdnem fél éve képes megállás nélkül tündökölni az égen. Lyanna bele sem mert gondolni abba, hogy mi lesz Eldaryával, ha ezentúl csak a Tél és a Nyár váltakozik. Az katasztrófa lenne.

Elgondolkodott a történteken. Már hat hónapja annak, hogy a Nyár tündére munkába állt és senki sem váltotta le. Hat kemény hónapja kell ezt a borzasztó meleget eltűrnie az élőlényeknek. Ez aggodalommal töltötte el. Már abban pillanatban érezte, hogy nincs valami rendben, amikor kinyitotta a szemét hosszú álmából. A levegőnek nyirkosnak kellett volna lennie, nem pedig párásnak. Vajon mi történhetett az ősszel?

Napok óta sietett, hogy felkutassa az egyetlen lényt, akitől segítséget kérhet. Érezte, hogy egyre közelebb kerül a helyhez, amit keres. Annyit tudott, hogy a HQ, ahol kitsune ismerőse tevékenykedik, az óceánhoz van közel. Lyanna még sosem járt erre, ismeretlen volt számára ez a környék, így csak érzékszerveire tudott hagyatkozni. Na meg a szerencsére. Mélyen beleszippantott a levegőbe és erőteljes sós illat csapta meg az orrát. Már közel van. Nagyon közel.

Lyannát hatalmasra nőtt fák vették körül. Ahogy felnézett, az eget elfedték a leveles ágak. Egy erdő közepén volt. Úgy gondolta, amint kiér a sűrűn álló fák lombjai alól, megpillantja a magasba törő épületet, amit keres. Még ment pár métert, amikor fényt pillantott meg. Tudta. Megérkezett.

A szirt tetején ott állt a hatalmas HQ, ahova a hosszú uta vezetett. A hatalmas, fehér színű épületet vastag és tömör fal vette körül, amely közepén egy kapu állt. Az volt a bejárat. Lyanna jobban szemügyre vette a főkaput. Körülötte őrök kémlelték a ki- és beáramló forgalmat. Lyanna nem tudta, hogy be fogják e őt engedni, hiszen őt senki sem ismeri, Miikot pedig nem látja sehol. A kitsune lenne az egyetlen, aki bejárást adhatna neki az épületbe, de ahhoz meg kéne keresnie Miikot, aki minden bizonnyal, a kapun túl rejtőzik. Így végig gondolva Lyanna rájött, hogy kénytelen lesz valahogyan kijátszania az őröket, ami nem lesz egyszerű, mivel mindenkit leszólítottak.

Közelebb indult a falhoz, óvatosan járt, szigorúan bokrok mögött, nehogy észrevegyék. Kémlelte az előtte álló akadályokat. A kapu előtt két katona állt, akik szóba elegyedtek az odaérkezőkkel. A falon hat-hét őr járkált, egymástól tíz méteres távolságban. Valahol kell lennie egy holdpontnak, amit kijátszat, és így nem kell feleslegesen beszélnie emberekkel. Lyanna nem is attól félt, hogy nem juthat be, mert elutasítják. Egyszerűen csak fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon. Szinte soha nem beszélt senkivel, nem volt hozzászokva a tündérek jelenlétéhez. Sőt, egyenesen kiborult, amikor arra gondolt, hogy be kell mennie a rengeteg élőlény közé. De kénytelen volt leküzdenie gátlásainak egy részét, hiszen muszáj volt beszélnie Miikoval. Az első az, hogy kiderítse mi történt a többi évszak tündérrel, utána jöhettek csak a félelmek. De azért a falon valahogy még is csak át kéne jutnia.

Lyanna becsukta a szemeit, elszámolt magában lassan tízig. Vett egy mély levegőt, és futásnak eredt. Olyan gyorsan szalad, ahogy még soha. Egy percig nem érezte a kimerültséget. A hosszú utazása meg sem kottyant neki, Lyanna csak rohant. Egyedül az járt a fejében, hogy senkinek sem szabad őt észrevennie. Számításai szerint pont akkor kell a falhoz érnie, amikor az őr a másik irányba sétál, így kikerülheti őt. Amint odaért a falhoz, elrugaszkodott és egyik lábával a kőépítményt érte. Abban a pillanatban a talpa alatt jégkristályok jelentek meg, amik lehetővé tették Lyannának, hogy leesés nélkül, függőlegesen is képes legyen haladni. Elkezdett felfelé szökdelni a falon a jég segítségével. Pár nagyobb lépés után, amikor már kezével is elérte a fal tetejét, felhúzta magát. Lábaival pedig végre a fal tetejére léphetett és egyensúlya stabilizálódott.

Lyanna végignézett a benti látványon. A kert hatalmas volt, tele virágba borult fákkal és cserjékkel. A fű gyönyörűségesen világította be az udvar minden szegletét. Még apró tavacska is volt egy részen. Lyanna megborzongott. Kifejezetten rühellte a nyarat. Legszíveseben mindent, helyben lefagyasztott volna. Arra a tóra például ráfért volna egy kiadós jégkúra. Arra gondolt, milyen jó is lehetne a felszínén Lunával csúszkálni és nézni a jégburkolat alatt lévő életet. De sajnos nem tehette. A nyár után ősznek kell jönnie. Addig, amíg meg nem találja az ősztündért, ő nem tehetett semmit a természet érdekében. Pedig szinte hallotta, ahogy a hatalmas cseresznyefa vízért és hidegért könyörög neki.

Lyanna már egy perce csak állt fent, elfeledve eredeti tervét, amikor egy hangos kiálltás ébresztette fel a lányt. Lyanna a hang irányába kapta a fejét.

- Te ott! – rohant felé az őr, kezében egy lándzsát tartva – Állj meg! – parancsolta.

Lyanna ereiben a vér egy pillanatra megfagyott. Aztán rájött, hogy ez az ő egyetlen szerencséje. A fagy. Lyanna teljes testével a felé közeledő őr felé fordult. Jobb kezét vállmagasságban kinyújtotta maga ellőtt. Mutatóujját az őrre szegezte. Egy pillanat töredéke alatt történt az egész. Lyanna ujjából apró, kék szemcsék törtek elő, amik az őrt vették célba. Kezdetben pár darab, de egy másodperc után több millió. A férfi megtorpant, de más késő volt. A kék szemcsék körülvették, majd rátapadtak a hajára, a bőrére, a ruhájára. Az őr fel akart ordítani. Lyanna nem tudta, hogy meglepettségében vagy fájdalmában. Megmerevedett és egész egyszerűen úgy maradt. Nem látszott rajta semmi távolról. Mintha valamit nézne. De ahogy Lyanna közelebb ment hozzá, a férfi szoborként állt ott, bőrén hódarával. Megfagyott.

Lyanna nem így akarta ezt, de nem tudott mást tenni. Magában bocsánatot kért a megdermedt férfitól és folytatta a behatolását. A falról ugyan úgy jutott le, mint ahogy fel. A jégkristályoknak köszönhetően nem esett le a pázsitra. Amint elérte a földet, óvatosan körülnézett. A távolban pár lézengő alak mozgott, de ők túl messze voltak tőle. Nem vehették észre. A biztonság kedvéért, beosont egy nagyobb bokor mögé. Megkockáztatni se akarta a lebukást azzal, hogy nyílt terepen marad. Egy kertben volt, előtte néhány méterrel egy pavilon állt. Nem volt ott senki. Lyanna sebesen a pavilon fedezékébe vonult. A háta már fájt a folyamatos görnyedéstől, de nem volt mit tenni. Újra körülnézett. A főépülethez vezető utat egy igen nyüzsgő rész vette körül. Rengeteg tündér különböző bódék előtt és mögött állt. Sokuk valamit tartott a kezében, úgy tűnt, mintha cserélgetnék a tárgyaikat. Lyanna ezt furcsállotta. Rettentő hangzavar jött onnan, így Lyanna úgy döntött, valahogy máshogy kell eljutnia a bejáratig. Vagy más bejáratot kell találnia. Tekintete a hangos tömegről az épületre vándorlott. Egy nyitott ablakon könnyen be tudna jutni, de nem tudja mi várja őt odabent. Az is lehet, hogy egy tündérekkel teli szobába érkezik és neki senkit nincs szándékában újra lefagyasztania. Mi lenne ha…

-Ne haragudj. – A lány vállát valaki megérintette hátulról.

Lyanna szemei tágra nyíltak. Egy apró sikoly hagyta el a torkát, szemét pedig becsukta. Olyan sebesen fordult hátra, hogy elesett és a fenekére érkezett. Mutatóujját pont ugyan úgy nyújtotta ki, mint pár perccel ezelőtt. Megint megjelentek a kék szikrák, amiknek szándékában állt jéggé dermeszteni a „támadót”. Ám az ügyesebb volt. Fürgén kikerülte a felé közeledő mágiát, de az egyik karját így is sikerült elérnie a jégvarázslatnak. Így jobb keze tehetetlen lett, ahogy megjelent rajta a hódara.

-Ejnye, de félénk vagy. – Emelte fel karját az idegen, hogy jobban szemügyre vegye a jeges kezét. Lyanna kinyitotta a szemét. Meglepődött az idegenen. Valamiért nem érezte veszélyben magát, kicsit megnyugodott. A földön ült, miközben a férfi még mindig a karját vizsgálta. Lyanna kapott az alkalmon és tetőtől talpig megvizsgálta a tündért.

Egy nagyon magas férfi állt előtte. Ha Lyanna állna, biztos másfél fejjel alacsonyabb lenne a tündérnél. Alig érhet a válláig. Haja szőke színű volt, homloka közepén egy fekete folttal. Két apró fonatban a füle előtt lelógott. Ruhája főleg fehérben fénylett, ahogy rásütött a déli nap. Néhol zöld és fekete vegyült a ruházatán. A téltündér tekintete a férfi hasára tévedt, ami egyenesen az arca előtt volt. Feszes bodyja nem takarta el kockahasát. Lyanna ezelőtt még sosem látott férfitestet ilyen közelről. Főleg nem ilyen…Ilyen takaratlanul. Arcát elöntötte a pír és hófehér bőre pirosba váltott. Fogalma sem volt, mi ez a reakció.

A tündér észrevette Lyanna vörös arcát, leengedte megfagyott kezét maga mellé, és elmosolyodott.

- Te vagy a kis behatoló, igaz? – térdelt le a megszeppent lányhoz, akinek még mindig vörös volt az arca. – Bajt okoztál, ugye tudod? Mi a neved? – kedvesen érdeklődött.

Lyanna feleszmélve a zavarából, rájött, hogy hosszú idő óta most először találkozott tündérrel. És fogalma sem volt, mit kéne mondania. Egyszerűen elment a hangja és nem tudott azzal a helyzettel mit kezdeni, hogy valaki szólt hozzá. Most bocsánatot kéne kérnie, amiért lefagyasztotta azt az őrt vagy a férfi kezét? Vagy mondania kéne valami olyasmit, hogy „szia”? Folyamatosan kattogott az agya, hogy mitévő legyen, de semmi ésszerű megoldás nem jutott eszébe. Csak bámulta a férfi mosolygós arcát, aki bátorítóan és türelmesen nézett vissza rá. De semmi.

- Hmm, ezek szerint nem mondasz semmit – szakította meg a csendet a tündér – El kell téged vinnem Miikohoz.

Lyanna szeme felcsillant. Végre! Miiko fel fogja ismerni és akkor azonnal rájön, hogy miért is van itt. A férfi észrevette, hogy Lyanna megörül a kitsune nevét hallva. Nem volt ehhez hozzászokva, Miikotól mindenki fél és utálnak elé menni. De ráhagyta a lányra.

Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a téltündért a földről. Lyanna hosszasan habozott, nem tudta mire vélni ezt a gesztust. Az agya megint csak dolgozott, hogy most el kéne e utasítania a segítséget vagy se. Végül elfogadta. Azonban amikor már felemelkedett volna a földről, hirtelen valami visszarántotta. Mintha nem csak a saját súlyát kellett volna emelnie. Valami nehezebb volt. Maga mögé nézett. Egy világosbarna és lilás szőrű, medvebocshoz hasonló lény rágta az övének lelógó darabját. A medvebocs szerűség ártatlan tekintettel nézett Lyannára, szájában a lány kék ruhájával. A férfi hirtelen hangos nevetésben tört ki s szemét kezdte törölgetni.

- Ő itt Amaya. – Simogatta meg a fejét az állatkának. A lány rögtön rájött, hogy valószínűleg a kis ruharoncsoló a tündér familiárisa. – Mindig ilyen kis pimasz. Bocsátsd meg neki. – Megvakarta Amaya állát, amitől a kisállat elengedte Lyanna övét. Ezt már a lány sem bírta ki kuncogás nélkül. Megfogta a segítője kezét majd felemelkedett a fölről. Amaya őket nézte.

A férfi szinte ügyet sem vetett Lyannára, a lány előtt haladt az útjuk során. Néha hátravetett pár szót, de a tündérnek egy percig nem jutott eszébe körbevezetnie a lányt. Ennek ellenére Lyanna nem érezte úgy magát, mint akit büntetésre visznek. Pedig a férfi oda szánta, ő azonban nem tudhatta, hogy a téltündér pont Miikot keresi. Hosszú folyosókon mentek át, amikről rengeteg szoba nyílt. Minden ajtó felett más embléma ékeskedett. Többen épp kijöttek egy-két helyiségből, Lyannáékra köszönve. A magas férfi mindenkinek mosolyogva visszaintett, Lyanna azonban megszeppenve méregette a mellette elhaladó tündéreket. Nem mert egy szót se szólni idegeneknek. A szőke hajú tündér párszor próbált vele szóba elegyedni és megtudni, hogy hívják az újonnan érkezett lányt, de nem járt sok sikerrel.

A férfi befordult egy apró holdíves átjárón és elindult a kőlépcsőn felfelé. Lyanna követte. Alig mentek pár lépcsőfokot, egy hatalmas teremben kötöttek ki. A téltündér körülnézett, miközben a férfi mögött lépkedett. A helység kör alakú volt, oldala ablakkal volt kirakva. Be lehetett látni az egész főhadiszállás udvarát. A mennyezet színes kővel volt kidekorálva, amik egységes mintát alkottak. A terem közepén állt valami. Lyanna hirtelen azt hitte, szökőkút, vagy valami dísz szobor, de nem az volt. Lyannát furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy közeledtek felé. A terem közepén lévő tárgy kéken világította meg az arcát. Egy hatalmas kristály emelkedett a magasba. Lyannát elkápráztatta az ékkő látványa. Késztetést érzett odarohanni és megérinteni a fénylő hatalmasságot. A férfi észrevette Lyanna tekintetét, ahogyan a tápláló kristályt nézte. Aranyosnak találta a kistányérra kinyílt, jégkék szemét. Elmosolyodott, aztán visszafordult a célirány felé.

A kristály árnyéka alatt, ott ált Miiko, akit Lyanna már napok óta keresett. Megváltozott azóta, mióta utoljára találkoztak a téltündérrel. Fekete, egyenes haja sokkal hosszabban omlott le, mint legutóbb. Egy szintén fekete bodyt viselt, egy lilás árnyalatú boleróval, lábán szandál volt. Farkincái a lány mögött jártak szüntelenül. Lyanna ahogy nézte a meg nem álló rókafarkakat, beleszédült. Miiko a kezében pergament tartott, körülötte a földön több papír is le volt esve. Belemélyedt az olvasnivalóba, nem vette észre a felé közeledő két tündért. Lyanna nagyon komolynak látta régi ismerősét. Amikor ők legutoljára találkoztak, Miiko nagyon kedves volt vele és állandóan mosolygott meg bolondozott. Ilyen környezetben Miiko arca szinte sápadt volt a fáradságtól. Biztos rengeteg dolga lehet, gondolta Lyanna.

- Miiko, megtaláltam – lépett a férfi a kitsune elé.

Miiko azonnal felkapta a fejét, félbehagyva az olvasást. Érzésektől mentes tekintetét a férfiról a behatolóra emelte. Pár pillanat múlva a szemei tágra nyíltak és elcsodálkozott. A két lány egymásra nézett. Ezer meg egy éve nem látták egymást, mindketten rengeteget változtak ez idő alatt. Lyanna úgy gondolta, Miiko sokat nőtt, és kecsesedett. A téltündér bőre fehérebb lett, gondolta Miiko. Apró változások voltak, még is hatalmasnak tűntek ennyi idő elteltével. Miiko folytatva a meghökkentséget, lassan a másik lány felé közelített, szemkontaktusukat egy pillanatra sem szakítva meg. Ajkai hirtelen megremegtek.

-Oh, hála a jó Égnek! – sóhajtotta – Azt hittem te is elvesztél. – Lyanna elé ért. A rókalány szája mosolyra húzódott és kezeit a téltündér vállára tette. Mélyen a másik lány szemébe nézett. – Régen láttalak, Tél.

A tündérférfi, aki idáig kísérte Lyannát, hirtelen kimeresztette szemeit és elsápadt. Tekintete Miikoról az idegen lányra vándorolt, majd vissza. Ezt ismételte sokszor.

- Ő lenne? – Nem akarta elhinni a hallottakat. Arcára teljesen kiült a hitetlenség és a káprázat.  Megerősítésre várt a kitsune lánytól.

-Igen Leiftan. Ez a lány a Tél. A mi Telünk.

A tündért, aki megtalálta a kis betörő Lyannát és akinek a fél karja még mindig lefagyasztva lógott maga mellett, Leiftannak hívták. Lyanna nem felejtette el ezt a nevet sohasem.

Miiko otthagyta az összes teendőjét és Lyannával kettesben elindultak a kis tó felé, amit Lyanna a fal tetejéről fedezett fel. Hosszasan beszélgettek. Miiko legalábbis, Lyanna inkább csak hallgatott. Még mindig kényelmetlenül érezte magát, hogy tündérek veszik őt körül. Visszavágyott a nyugalmas barlangjába, ahol még a madár se jár, csak Luna. De sajnos a kötelessége idehívta. Nem volt túl bőbeszédű a Tél tündére, inkább csak bólogatott. Miiko viszont folyamatosan ecsetelte, hogy mennyit változtak, mióta egyszer egy hóviharban találkoztak. Amikor Lyanna megmentette Miiko életét. A rókalány teljesen el volt ragadtatva, hogy meglátogatta őt az antiszociális barátnője és egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének.

Lyanna csak félig figyelt arra, amit Miiko magyarázott neki. A szemével közben végignézett az udvaron. Gyönyörűnek és különlegesnek találta. A fűben lévő tavacska közepén egy furcsa, billentyűs szobor állt. Hangszer lehet, gondolta Lyanna. A billentyűk közül víz csordogált a tavacskába. A tó mellett végig virágok pompáztak a szivárvány minden színében. Sose látta még a kék ennyi árnyalatát és ez kábulatba ejtette. Minden tele volt szobrokkal és bokrokkal. Az egész kertnek mesebeli szépsége volt. Miiko észrevette, hogy Lyanna elkalandozott.

- Szép, igaz? – nézett körbe Miiko is – Ez a Zene kertje. Az ott egy zongora. – Mutatott a furcsa, billentyűs szoborra.

- Az mi? – kérdezte Lyanna mit sem tudva.

- Zenélésre használják – magyarázta Miiko. Akkor Lyanna jól gondolta és ez örömmel töltötte el. Még sem olyan tudatlan.

Miiko hirtelen elhallgatott. Lyanna visszanézett a lányra és észrevette, hogy Miiko arca elkomorodott. Abba a pillanatban tudta, hogy a kedves bájcsevelynek vége. Beszélniük kell arról, amiért Lyanna idejött. És ezt Miiko is tudta. Mindkettőjükön úrrá lett a görcsös félelem.

- Tudom, hogy miért vagy itt Lyanna és meg kell, hogy mondjam, számítottam arra, hogy valamelyik Évszak Őrző felkeres. Örülök, hogy te voltál az. – Mosolyodott el egy röpke pillanatra majd arca megint komolyságot vett fel. – Hat hónappal ezelőtt kezdődött el a nyár. Mindenki azt gondolta, hogy ez egy újabb év lesz. De aztán a nyár a nyakunkon maradt. Azóta a naptárainkat is alig tudjuk követni. Tudsz valamit ennek az okáról?

Lyanna elgondolkodott. Azon kívül nem tapasztalt semmi furcsát, hogy kimaradt az ősz. Nem érzett semmit a levegőben, a kristályai a testén pedig nem jeleztek semmit. Megcsóválta fejét. Miiko sóhajtott.

- Sejtettem. Már számtalan csapatot küldtem ki. – Miiko az égre emelte tekintetét. – Tudod, nagyon kiképzett és ügyes embereket. De információ nélkül tértek vissza, vagy ami rosszabb, voltak, akik vissza sem tértek. Semmit sem tudunk és így bármit is tenni, igen nehéz.

- Segíteni szeretnék, a Harmónia érdekében – szólalt meg Lyanna.

- Mindenki segíteni szeretne. Csak épp tehetetlenek vagyunk – csóválta meg a fejét Miiko.

-Lehet. – Nézett Miiko szemeibe a téltündér. – De ők nem Évszak Őrzők.

A kitsune szemei felragyogtak. Vonásai meglágyultak és apró gödröcskék jelentek meg az arcán.

- Igazad van.

Mély csend telepedett köréjük. Mindketten ugyan azon gondolkodtak. Arról, hogy mit lehetne tenni az évszakok felkutatásának érdekében. Hosszú perceken keresztül, néma csendben sétáltak egymás mellett. Mindenki, aki elhaladt mellettük, megérezte a nyomasztó hangulatot, ami a két lányból áradt. Rájuk sem köszöntek, senki sem akarta zavarni őket.

- Maradj velünk, amíg ki nem találunk valamit – nézett Miiko Lyannára.

A tündérben hirtelen megállt az ütő és még levegőt venni is elfelejtett. Hogy ő itt maradjon? Tündérek között? Ő? Nem, az lehetetlen. Ő erre képtelen. Már Miiko társaságában is kellemetlenül érezte magát, nemhogy ezernyi más idegen között. Lyannának a barlangja kell, köszöni szépen! Ahol egyedül lehet Lunával. Nem kell neki senki más.

Miiko észrevette az aggodalmat a másik lány arcán. Elnevette magát.

- Tudom, hogy érzel. De te vagy az egyetlen reményünk Lyanna. Maradnod kell, amíg ki nem találunk valamit. Szükségünk van rád Tél – érvelt Miiko a maradás mellett.

- De… - akadt el Lyanna szava egy pillanatra. – Itt olyan sokan vannak.

Miiko újabb kuncogásban tört ki. Belegondolt, mitől is fél annyira Lyanna. Egy boldog, nagy családtól. Tényleg rettentő rémisztően hangzik.

- Nem kell tőlük félned. – Mosolygott Miiko bátorítóan a téltündérre. – Itt mindenkinek megvan a maga múltja. Hidd el, egy pillanat alatt beilleszkedsz.

- Én, Miiko, nem tudom – dadogott a tündér. Miiko összecsapta két tenyerét és megdörzsölte őket.

-Remek! Ezt megbeszéltük. – ujjongott a rókalány. Lyanna lefagyott. Aztán rájött, hogy ő nem tud lefagyni. Ő fagyaszt le másokat. – Kerítek neked egy szobát. Megígérem, hogy eldugott lesz, így lehetsz egyedül is.

Lyanna megörült annak, amit hallott. Végiggondolta a dolgokat. Tényleg nincs más lehetősége, csak, hogy marad. Segítenie kell és azt távolról vagy állandó utazással nem tudja teljesíteni. Már csak Lunának kell kimagyaráznia magát. Lyanna pedig nem a szavak tündére volt.

Miiko újra a téltündérre nézett. Az arcán kedves mosoly és huncutság keveredett. Lyannát nosztalgikus érzések kerítették hatalmába, ahogy elnézte a lány vonásait.

- Az őrt már kiolvasztottuk, Leiftan kezén pedig épp most dolgozik Eweliin. Tudom, hogy megijedtél, de azért ezt a továbbiakban hanyagolhatjuk? – nevetett a kitsune.

Lyanna elszégyelte magát. Nem akart ő senkinek sem fájdalmat okozni, csupán abban a helyzetben nem tudott mit tenni.

- Sajnálom – szólalt meg a téltündér – Bocsánatot fogok kérni.

A távolból egy alak közelített feléjük. Miiko felkiáltott és integetni kezdett neki, hogy jelezze, ők vannak itt. Az árny észrevette őket és gyorsított a tempóján. Ahogy közelebb ért, Lyanna jobban szemügyre tudta venni. Az illető egy férfi volt, kékes szürke hajjal. Orrán egy üvegszerű kreálmány ült, közvetlen a szemei előtt. Homloka közepén egy szarv ékeskedett. Lyanna arra gondolt, látott már ilyet. Egyszer segített egy bajba jutott sabalinak. Neki is volt egy hasonló szarva szintén a homlokán. A férfinek egy hasonló farka is volt, mint a kis lószerű lénynek volt. Lehet, hogy ő valami keverék lehet? Lyanna ezt furcsállotta, de az érzést már kezdte megszokni alig pár óra leforgása alatt. Neki itt minden új volt.

A férfi eléjük ért. Illedelmesen meghajolt Miiko előtt majd Lyanna felé fordult. Végignézett a lányon, mintha valami hihetetlen dolgot látna maga előtt. Lyanna zavarba jött a férfi tekintetétől.

- Lyanna, bemutatom Keroshanet. Ő fog téged körbevezetni itt a HQban. - Keroshane most Lyanna előtt is meghajolt. Lyanna nem tudta erre mit kéne reagálnia, így csak óvatosan elmosolyodott és bólintott egyet a fejével. – Én elmegyek neked szobát intézni, találkozunk, ha megvagyok. Kero, vigyázz rá! Ő egy kincs.

Miiko sarkon fordult és otthagyta a téltündért a férfival. Lyanna nem tudta mitévő legyen. Szólítsa meg a férfit? Vagy majd ő szól, ha akar? Esetleg induljon el valamerre, vagy a férfi majd elindul? Ötlete sem volt, mi volna a helyes döntés. Félve az új kísérője után kapott tekintetével. A tündér őt nézte és megnyugtatóan mosolygott. Lyanna csak most vette észre a ruházatát. Nagyon tetszett a lánynak a színhatás, Keron minden passzolt mindennel. Elegánsnak gondolta. Keroshane pár lépéssel közelebb ért Lyannához. Lenézett a lányra. Lyanna szomorúan nyugtázta magában, hogy ő mindenkinél alacsonyabb errefelé. A férfitündér kinyújtotta a karját.

- Miiko mondta, hogy eléggé visszahúzódó vagy. De ne félj, mi ketten jóban leszünk. Karolj belém, és megmutatom neked HQ-t. – Mosolygott a férfi a lányra.

Lyanna feszültsége kezdett elszállni. A lány nem tudta miért, de Keroshane közelsége nyugtatóan hatott rá. Még nem értette mit ért az alatt a tündér, hogy ők ketten jól ki fognak jönni egymással, de Lyanna gyanította, hogy közel lehet ahhoz, hogy keveset beszél. Lehet, hogy a férfi is visszahúzódóbb típus? Lyanna egy kis habozás után Keroshane karja után nyúlt majd összekaroltak.

- A nevem Keroshane – mosolygott le rá a férfi –, de hívj nyugodtan csak Keronak.

Lyanna elraktározta az információt. A mai napon már két új tündért is megismert. És hol van még a nap vége!

- Én Lyanna vagyok, a Tél - mondta halkan a lány. Kero folyamatosan mosolyogott.

- Üdvözöllek Lyanna, a Tél. – Kinyújtotta másik kezét maga előtt, mutatva ezzel az utat kettejüknek. – Indulhatunk?

A lány bólintott.