Megérkezés
A nap olyan erősen sütött, hogy Lyanna hófehér bőre szinte
felgyulladt. Nem volt ő ehhez az időjáráshoz hozzászokva. A Tél hírnökeként
állandó hideg vette körül. Ő ehhez alkalmazkodott. Az öltözékében pedig
egyenesen öngyilkos hajlamai támadtak, olyan forróságot okozott a bunda a
nyakán. Úgy érezte a huncut Nap bármelyik pillanatban lenyúlhat érte világító
kezeivel és egyszerűen kifacsarja belőle a maradék vizet is. A gondolattól megborzongott.
Hiányzott neki a hó, ami a lába alatt mindig összeroppant. A rengeteg jégcsap,
amik a fák ágairól lógtak. Tényleg rettentően utálta a többi évszakot. Eddig
mindig átaludta az év többi hónapját. De ez most más. Hívták őt.
Öt teljes napja volt úton, de úgy érezte, mintha már évek óta gyalogolna. Egy
percre sem állt meg pihenni, este is ment. Sőt, éjszaka könnyebb volt a
haladás, hiszen ekkor a hőmérséklet valamelyest lehűlt. Meg legalább Luna is
kísérte. Nyár valamerre nagyon jól érezheti magát, ha majdnem fél éve képes
megállás nélkül tündökölni az égen. Lyanna bele sem mert gondolni abba, hogy mi
lesz Eldaryával, ha ezentúl csak a Tél és a Nyár váltakozik. Az katasztrófa
lenne.
Elgondolkodott a történteken. Már hat hónapja annak, hogy a Nyár tündére
munkába állt és senki sem váltotta le. Hat kemény hónapja kell ezt a borzasztó
meleget eltűrnie az élőlényeknek. Ez aggodalommal töltötte el. Már abban
pillanatban érezte, hogy nincs valami rendben, amikor kinyitotta a szemét
hosszú álmából. A levegőnek nyirkosnak kellett volna lennie, nem pedig
párásnak. Vajon mi történhetett az ősszel?
Napok óta sietett, hogy felkutassa az egyetlen lényt, akitől segítséget kérhet.
Érezte, hogy egyre közelebb kerül a helyhez, amit keres. Annyit tudott, hogy a
HQ, ahol kitsune ismerőse tevékenykedik, az óceánhoz van közel. Lyanna még
sosem járt erre, ismeretlen volt számára ez a környék, így csak érzékszerveire
tudott hagyatkozni. Na meg a szerencsére. Mélyen beleszippantott a levegőbe és
erőteljes sós illat csapta meg az orrát. Már közel van. Nagyon közel.
Lyannát hatalmasra nőtt fák vették körül. Ahogy felnézett, az eget elfedték a
leveles ágak. Egy erdő közepén volt. Úgy gondolta, amint kiér a sűrűn álló fák
lombjai alól, megpillantja a magasba törő épületet, amit keres. Még ment pár
métert, amikor fényt pillantott meg. Tudta. Megérkezett.
A szirt tetején ott állt a hatalmas HQ, ahova a hosszú uta vezetett. A
hatalmas, fehér színű épületet vastag és tömör fal vette körül, amely közepén
egy kapu állt. Az volt a bejárat. Lyanna jobban szemügyre vette a főkaput.
Körülötte őrök kémlelték a ki- és beáramló forgalmat. Lyanna nem tudta, hogy be
fogják e őt engedni, hiszen őt senki sem ismeri, Miikot pedig nem látja sehol.
A kitsune lenne az egyetlen, aki bejárást adhatna neki az épületbe, de ahhoz
meg kéne keresnie Miikot, aki minden bizonnyal, a kapun túl rejtőzik. Így végig
gondolva Lyanna rájött, hogy kénytelen lesz valahogyan kijátszania az őröket,
ami nem lesz egyszerű, mivel mindenkit leszólítottak.
Közelebb indult a falhoz, óvatosan járt, szigorúan bokrok mögött, nehogy észrevegyék.
Kémlelte az előtte álló akadályokat. A kapu előtt két katona állt, akik szóba
elegyedtek az odaérkezőkkel. A falon hat-hét őr járkált, egymástól tíz méteres
távolságban. Valahol kell lennie egy holdpontnak, amit kijátszat, és így nem
kell feleslegesen beszélnie emberekkel. Lyanna nem is attól félt, hogy nem
juthat be, mert elutasítják. Egyszerűen csak fogalma sem volt arról, hogy mit
mondjon. Szinte soha nem beszélt senkivel, nem volt hozzászokva a tündérek
jelenlétéhez. Sőt, egyenesen kiborult, amikor arra gondolt, hogy be kell mennie
a rengeteg élőlény közé. De kénytelen volt leküzdenie gátlásainak egy részét,
hiszen muszáj volt beszélnie Miikoval. Az első az, hogy kiderítse mi történt a
többi évszak tündérrel, utána jöhettek csak a félelmek. De azért a falon
valahogy még is csak át kéne jutnia.
Lyanna becsukta a szemeit, elszámolt magában lassan tízig. Vett egy mély
levegőt, és futásnak eredt. Olyan gyorsan szalad, ahogy még soha. Egy percig
nem érezte a kimerültséget. A hosszú utazása meg sem kottyant neki, Lyanna csak
rohant. Egyedül az járt a fejében, hogy senkinek sem szabad őt észrevennie.
Számításai szerint pont akkor kell a falhoz érnie, amikor az őr a másik irányba
sétál, így kikerülheti őt. Amint odaért a falhoz, elrugaszkodott és egyik
lábával a kőépítményt érte. Abban a pillanatban a talpa alatt jégkristályok
jelentek meg, amik lehetővé tették Lyannának, hogy leesés nélkül, függőlegesen
is képes legyen haladni. Elkezdett felfelé szökdelni a falon a jég
segítségével. Pár nagyobb lépés után, amikor már kezével is elérte a fal
tetejét, felhúzta magát. Lábaival pedig végre a fal tetejére léphetett és
egyensúlya stabilizálódott.
Lyanna végignézett a benti látványon. A kert hatalmas volt, tele virágba borult
fákkal és cserjékkel. A fű gyönyörűségesen világította be az udvar minden
szegletét. Még apró tavacska is volt egy részen. Lyanna megborzongott. Kifejezetten
rühellte a nyarat. Legszíveseben mindent, helyben lefagyasztott volna. Arra a
tóra például ráfért volna egy kiadós jégkúra. Arra gondolt, milyen jó is lehetne
a felszínén Lunával csúszkálni és nézni a jégburkolat alatt lévő életet. De
sajnos nem tehette. A nyár után ősznek kell jönnie. Addig, amíg meg nem találja
az ősztündért, ő nem tehetett semmit a természet érdekében. Pedig szinte
hallotta, ahogy a hatalmas cseresznyefa vízért és hidegért könyörög neki.
Lyanna már egy perce csak állt fent, elfeledve eredeti tervét, amikor egy
hangos kiálltás ébresztette fel a lányt. Lyanna a hang irányába kapta a fejét.
- Te ott! – rohant felé az őr, kezében egy lándzsát tartva – Állj meg! –
parancsolta.
Lyanna ereiben a vér egy pillanatra megfagyott. Aztán rájött, hogy ez az ő
egyetlen szerencséje. A fagy. Lyanna teljes testével a felé közeledő őr felé
fordult. Jobb kezét vállmagasságban kinyújtotta maga ellőtt. Mutatóujját az
őrre szegezte. Egy pillanat töredéke alatt történt az egész. Lyanna ujjából
apró, kék szemcsék törtek elő, amik az őrt vették célba. Kezdetben pár darab,
de egy másodperc után több millió. A férfi megtorpant, de más késő volt. A kék
szemcsék körülvették, majd rátapadtak a hajára, a bőrére, a ruhájára. Az őr fel
akart ordítani. Lyanna nem tudta, hogy meglepettségében vagy fájdalmában. Megmerevedett
és egész egyszerűen úgy maradt. Nem látszott rajta semmi távolról. Mintha
valamit nézne. De ahogy Lyanna közelebb ment hozzá, a férfi szoborként állt
ott, bőrén hódarával. Megfagyott.
Lyanna nem így akarta ezt, de nem tudott mást tenni. Magában bocsánatot kért a
megdermedt férfitól és folytatta a behatolását. A falról ugyan úgy jutott le,
mint ahogy fel. A jégkristályoknak köszönhetően nem esett le a pázsitra. Amint
elérte a földet, óvatosan körülnézett. A távolban pár lézengő alak mozgott, de
ők túl messze voltak tőle. Nem vehették észre. A biztonság kedvéért, beosont
egy nagyobb bokor mögé. Megkockáztatni se akarta a lebukást azzal, hogy nyílt
terepen marad. Egy kertben volt, előtte néhány méterrel egy pavilon állt. Nem
volt ott senki. Lyanna sebesen a pavilon fedezékébe vonult. A háta már fájt a
folyamatos görnyedéstől, de nem volt mit tenni. Újra körülnézett. A főépülethez
vezető utat egy igen nyüzsgő rész vette körül. Rengeteg tündér különböző bódék
előtt és mögött állt. Sokuk valamit tartott a kezében, úgy tűnt, mintha
cserélgetnék a tárgyaikat. Lyanna ezt furcsállotta. Rettentő hangzavar jött
onnan, így Lyanna úgy döntött, valahogy máshogy kell eljutnia a bejáratig. Vagy
más bejáratot kell találnia. Tekintete a hangos tömegről az épületre vándorlott.
Egy nyitott ablakon könnyen be tudna jutni, de nem tudja mi várja őt odabent.
Az is lehet, hogy egy tündérekkel teli szobába érkezik és neki senkit nincs
szándékában újra lefagyasztania. Mi lenne ha…
-Ne haragudj. – A lány vállát valaki megérintette hátulról.
Lyanna szemei tágra nyíltak. Egy apró sikoly hagyta el a torkát, szemét pedig
becsukta. Olyan sebesen fordult hátra, hogy elesett és a fenekére érkezett. Mutatóujját
pont ugyan úgy nyújtotta ki, mint pár perccel ezelőtt. Megint megjelentek a kék
szikrák, amiknek szándékában állt jéggé dermeszteni a „támadót”. Ám az ügyesebb
volt. Fürgén kikerülte a felé közeledő mágiát, de az egyik karját így is
sikerült elérnie a jégvarázslatnak. Így jobb keze tehetetlen lett, ahogy megjelent
rajta a hódara.
-Ejnye, de félénk vagy. – Emelte fel karját az idegen, hogy jobban szemügyre
vegye a jeges kezét. Lyanna kinyitotta a szemét. Meglepődött az idegenen.
Valamiért nem érezte veszélyben magát, kicsit megnyugodott. A földön ült,
miközben a férfi még mindig a karját vizsgálta. Lyanna kapott az alkalmon és tetőtől
talpig megvizsgálta a tündért.
Egy nagyon magas férfi állt előtte. Ha Lyanna állna, biztos másfél fejjel
alacsonyabb lenne a tündérnél. Alig érhet a válláig. Haja szőke színű volt, homloka
közepén egy fekete folttal. Két apró fonatban a füle előtt lelógott. Ruhája
főleg fehérben fénylett, ahogy rásütött a déli nap. Néhol zöld és fekete
vegyült a ruházatán. A téltündér tekintete a férfi hasára tévedt, ami egyenesen
az arca előtt volt. Feszes bodyja nem takarta el kockahasát. Lyanna ezelőtt még
sosem látott férfitestet ilyen közelről. Főleg nem ilyen…Ilyen takaratlanul.
Arcát elöntötte a pír és hófehér bőre pirosba váltott. Fogalma sem volt, mi ez
a reakció.
A tündér észrevette Lyanna vörös arcát, leengedte megfagyott kezét maga mellé,
és elmosolyodott.
- Te vagy a kis behatoló, igaz? – térdelt le a megszeppent lányhoz, akinek még
mindig vörös volt az arca. – Bajt okoztál, ugye tudod? Mi a neved? – kedvesen
érdeklődött.
Lyanna feleszmélve a zavarából, rájött, hogy hosszú idő óta most először
találkozott tündérrel. És fogalma sem volt, mit kéne mondania. Egyszerűen
elment a hangja és nem tudott azzal a helyzettel mit kezdeni, hogy valaki szólt
hozzá. Most bocsánatot kéne kérnie, amiért lefagyasztotta azt az őrt vagy a
férfi kezét? Vagy mondania kéne valami olyasmit, hogy „szia”? Folyamatosan
kattogott az agya, hogy mitévő legyen, de semmi ésszerű megoldás nem jutott
eszébe. Csak bámulta a férfi mosolygós arcát, aki bátorítóan és türelmesen
nézett vissza rá. De semmi.
- Hmm, ezek szerint nem mondasz semmit – szakította meg a csendet a tündér – El
kell téged vinnem Miikohoz.
Lyanna szeme felcsillant. Végre! Miiko fel fogja ismerni és akkor azonnal
rájön, hogy miért is van itt. A férfi észrevette, hogy Lyanna megörül a kitsune
nevét hallva. Nem volt ehhez hozzászokva, Miikotól mindenki fél és utálnak elé
menni. De ráhagyta a lányra.
Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a téltündért a földről. Lyanna hosszasan
habozott, nem tudta mire vélni ezt a gesztust. Az agya megint csak dolgozott,
hogy most el kéne e utasítania a segítséget vagy se. Végül elfogadta. Azonban
amikor már felemelkedett volna a földről, hirtelen valami visszarántotta.
Mintha nem csak a saját súlyát kellett volna emelnie. Valami nehezebb volt.
Maga mögé nézett. Egy világosbarna és lilás szőrű, medvebocshoz hasonló lény rágta
az övének lelógó darabját. A medvebocs szerűség ártatlan tekintettel nézett
Lyannára, szájában a lány kék ruhájával. A férfi hirtelen hangos nevetésben
tört ki s szemét kezdte törölgetni.
- Ő itt Amaya. – Simogatta meg a fejét az állatkának. A lány rögtön rájött,
hogy valószínűleg a kis ruharoncsoló a tündér familiárisa. – Mindig ilyen kis
pimasz. Bocsátsd meg neki. – Megvakarta Amaya állát, amitől a kisállat
elengedte Lyanna övét. Ezt már a lány sem bírta ki kuncogás nélkül. Megfogta a
segítője kezét majd felemelkedett a fölről. Amaya őket nézte.
A férfi szinte ügyet sem vetett Lyannára, a lány előtt
haladt az útjuk során. Néha hátravetett pár szót, de a tündérnek egy percig nem
jutott eszébe körbevezetnie a lányt. Ennek ellenére Lyanna nem érezte úgy
magát, mint akit büntetésre visznek. Pedig a férfi oda szánta, ő azonban nem
tudhatta, hogy a téltündér pont Miikot keresi. Hosszú folyosókon mentek át,
amikről rengeteg szoba nyílt. Minden ajtó felett más embléma ékeskedett. Többen
épp kijöttek egy-két helyiségből, Lyannáékra köszönve. A magas férfi
mindenkinek mosolyogva visszaintett, Lyanna azonban megszeppenve méregette a
mellette elhaladó tündéreket. Nem mert egy szót se szólni idegeneknek. A szőke
hajú tündér párszor próbált vele szóba elegyedni és megtudni, hogy hívják az
újonnan érkezett lányt, de nem járt sok sikerrel.
A férfi befordult egy apró holdíves átjárón és elindult a kőlépcsőn felfelé.
Lyanna követte. Alig mentek pár lépcsőfokot, egy hatalmas teremben kötöttek ki.
A téltündér körülnézett, miközben a férfi mögött lépkedett. A helység kör alakú
volt, oldala ablakkal volt kirakva. Be lehetett látni az egész főhadiszállás
udvarát. A mennyezet színes kővel volt kidekorálva, amik egységes mintát
alkottak. A terem közepén állt valami. Lyanna hirtelen azt hitte, szökőkút,
vagy valami dísz szobor, de nem az volt. Lyannát furcsa érzés kerítette
hatalmába, ahogy közeledtek felé. A terem közepén lévő tárgy kéken világította
meg az arcát. Egy hatalmas kristály emelkedett a magasba. Lyannát elkápráztatta
az ékkő látványa. Késztetést érzett odarohanni és megérinteni a fénylő
hatalmasságot. A férfi észrevette Lyanna tekintetét, ahogyan a tápláló
kristályt nézte. Aranyosnak találta a kistányérra kinyílt, jégkék szemét.
Elmosolyodott, aztán visszafordult a célirány felé.
A kristály árnyéka alatt, ott ált Miiko, akit Lyanna már napok óta keresett.
Megváltozott azóta, mióta utoljára találkoztak a téltündérrel. Fekete, egyenes
haja sokkal hosszabban omlott le, mint legutóbb. Egy szintén fekete bodyt
viselt, egy lilás árnyalatú boleróval, lábán szandál volt. Farkincái a lány
mögött jártak szüntelenül. Lyanna ahogy nézte a meg nem álló rókafarkakat,
beleszédült. Miiko a kezében pergament tartott, körülötte a földön több papír
is le volt esve. Belemélyedt az olvasnivalóba, nem vette észre a felé közeledő
két tündért. Lyanna nagyon komolynak látta régi ismerősét. Amikor ők
legutoljára találkoztak, Miiko nagyon kedves volt vele és állandóan mosolygott
meg bolondozott. Ilyen környezetben Miiko arca szinte sápadt volt a
fáradságtól. Biztos rengeteg dolga lehet, gondolta Lyanna.
- Miiko, megtaláltam – lépett a férfi a kitsune elé.
Miiko azonnal felkapta a fejét, félbehagyva az olvasást. Érzésektől mentes
tekintetét a férfiról a behatolóra emelte. Pár pillanat múlva a szemei tágra
nyíltak és elcsodálkozott. A két lány egymásra nézett. Ezer meg egy éve nem
látták egymást, mindketten rengeteget változtak ez idő alatt. Lyanna úgy
gondolta, Miiko sokat nőtt, és kecsesedett. A téltündér bőre fehérebb lett,
gondolta Miiko. Apró változások voltak, még is hatalmasnak tűntek ennyi idő
elteltével. Miiko folytatva a meghökkentséget, lassan a másik lány felé
közelített, szemkontaktusukat egy pillanatra sem szakítva meg. Ajkai hirtelen
megremegtek.
-Oh, hála a jó Égnek! – sóhajtotta – Azt hittem te is elvesztél. – Lyanna elé
ért. A rókalány szája mosolyra húzódott és kezeit a téltündér vállára tette.
Mélyen a másik lány szemébe nézett. – Régen láttalak, Tél.
A tündérférfi, aki idáig kísérte Lyannát, hirtelen kimeresztette szemeit és elsápadt.
Tekintete Miikoról az idegen lányra vándorolt, majd vissza. Ezt ismételte
sokszor.
- Ő lenne? – Nem akarta elhinni a hallottakat. Arcára teljesen kiült a
hitetlenség és a káprázat. Megerősítésre
várt a kitsune lánytól.
-Igen Leiftan. Ez a lány a Tél. A mi Telünk.
A tündért, aki megtalálta a kis betörő Lyannát és akinek a fél karja még mindig
lefagyasztva lógott maga mellett, Leiftannak hívták. Lyanna nem felejtette el
ezt a nevet sohasem.
Miiko otthagyta az összes teendőjét és Lyannával kettesben
elindultak a kis tó felé, amit Lyanna a fal tetejéről fedezett fel. Hosszasan
beszélgettek. Miiko legalábbis, Lyanna inkább csak hallgatott. Még mindig
kényelmetlenül érezte magát, hogy tündérek veszik őt körül. Visszavágyott a
nyugalmas barlangjába, ahol még a madár se jár, csak Luna. De sajnos a
kötelessége idehívta. Nem volt túl bőbeszédű a Tél tündére, inkább csak
bólogatott. Miiko viszont folyamatosan ecsetelte, hogy mennyit változtak, mióta
egyszer egy hóviharban találkoztak. Amikor Lyanna megmentette Miiko életét. A
rókalány teljesen el volt ragadtatva, hogy meglátogatta őt az antiszociális
barátnője és egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének.
Lyanna csak félig figyelt arra, amit Miiko magyarázott neki. A szemével közben
végignézett az udvaron. Gyönyörűnek és különlegesnek találta. A fűben lévő
tavacska közepén egy furcsa, billentyűs szobor állt. Hangszer lehet, gondolta
Lyanna. A billentyűk közül víz csordogált a tavacskába. A tó mellett végig
virágok pompáztak a szivárvány minden színében. Sose látta még a kék ennyi
árnyalatát és ez kábulatba ejtette. Minden tele volt szobrokkal és bokrokkal.
Az egész kertnek mesebeli szépsége volt. Miiko észrevette, hogy Lyanna
elkalandozott.
- Szép, igaz? – nézett körbe Miiko is – Ez a Zene kertje. Az ott egy zongora. –
Mutatott a furcsa, billentyűs szoborra.
- Az mi? – kérdezte Lyanna mit sem tudva.
- Zenélésre használják – magyarázta Miiko. Akkor Lyanna jól gondolta és ez
örömmel töltötte el. Még sem olyan tudatlan.
Miiko hirtelen elhallgatott. Lyanna visszanézett a lányra és észrevette, hogy
Miiko arca elkomorodott. Abba a pillanatban tudta, hogy a kedves bájcsevelynek
vége. Beszélniük kell arról, amiért Lyanna idejött. És ezt Miiko is tudta. Mindkettőjükön
úrrá lett a görcsös félelem.
- Tudom, hogy miért vagy itt Lyanna és meg kell, hogy mondjam, számítottam
arra, hogy valamelyik Évszak Őrző felkeres. Örülök, hogy te voltál az. – Mosolyodott
el egy röpke pillanatra majd arca megint komolyságot vett fel. – Hat hónappal
ezelőtt kezdődött el a nyár. Mindenki azt gondolta, hogy ez egy újabb év lesz.
De aztán a nyár a nyakunkon maradt. Azóta a naptárainkat is alig tudjuk
követni. Tudsz valamit ennek az okáról?
Lyanna elgondolkodott. Azon kívül nem tapasztalt semmi furcsát, hogy kimaradt
az ősz. Nem érzett semmit a levegőben, a kristályai a testén pedig nem jeleztek
semmit. Megcsóválta fejét. Miiko sóhajtott.
- Sejtettem. Már számtalan csapatot küldtem ki. – Miiko az égre emelte
tekintetét. – Tudod, nagyon kiképzett és ügyes embereket. De információ nélkül
tértek vissza, vagy ami rosszabb, voltak, akik vissza sem tértek. Semmit sem
tudunk és így bármit is tenni, igen nehéz.
- Segíteni szeretnék, a Harmónia érdekében – szólalt meg Lyanna.
- Mindenki segíteni szeretne. Csak épp tehetetlenek vagyunk – csóválta meg a
fejét Miiko.
-Lehet. – Nézett Miiko szemeibe a téltündér. – De ők nem Évszak Őrzők.
A kitsune szemei felragyogtak. Vonásai meglágyultak és apró gödröcskék jelentek
meg az arcán.
- Igazad van.
Mély csend telepedett köréjük. Mindketten ugyan azon gondolkodtak. Arról, hogy
mit lehetne tenni az évszakok felkutatásának érdekében. Hosszú perceken
keresztül, néma csendben sétáltak egymás mellett. Mindenki, aki elhaladt
mellettük, megérezte a nyomasztó hangulatot, ami a két lányból áradt. Rájuk sem
köszöntek, senki sem akarta zavarni őket.
- Maradj velünk, amíg ki nem találunk valamit – nézett Miiko Lyannára.
A tündérben hirtelen megállt az ütő és még levegőt venni is elfelejtett. Hogy ő
itt maradjon? Tündérek között? Ő? Nem, az lehetetlen. Ő erre képtelen. Már
Miiko társaságában is kellemetlenül érezte magát, nemhogy ezernyi más idegen
között. Lyannának a barlangja kell, köszöni szépen! Ahol egyedül lehet Lunával.
Nem kell neki senki más.
Miiko észrevette az aggodalmat a másik lány arcán. Elnevette magát.
- Tudom, hogy érzel. De te vagy az egyetlen reményünk Lyanna. Maradnod kell,
amíg ki nem találunk valamit. Szükségünk van rád Tél – érvelt Miiko a maradás
mellett.
- De… - akadt el Lyanna szava egy pillanatra. – Itt olyan sokan vannak.
Miiko újabb kuncogásban tört ki. Belegondolt, mitől is fél annyira Lyanna. Egy
boldog, nagy családtól. Tényleg rettentő rémisztően hangzik.
- Nem kell tőlük félned. – Mosolygott Miiko bátorítóan a téltündérre. – Itt
mindenkinek megvan a maga múltja. Hidd el, egy pillanat alatt beilleszkedsz.
- Én, Miiko, nem tudom – dadogott a tündér. Miiko összecsapta két tenyerét és
megdörzsölte őket.
-Remek! Ezt megbeszéltük. – ujjongott a rókalány. Lyanna lefagyott. Aztán
rájött, hogy ő nem tud lefagyni. Ő fagyaszt le másokat. – Kerítek neked egy
szobát. Megígérem, hogy eldugott lesz, így lehetsz egyedül is.
Lyanna megörült annak, amit hallott. Végiggondolta a dolgokat. Tényleg nincs
más lehetősége, csak, hogy marad. Segítenie kell és azt távolról vagy állandó utazással
nem tudja teljesíteni. Már csak Lunának kell kimagyaráznia magát. Lyanna pedig
nem a szavak tündére volt.
Miiko újra a téltündérre nézett. Az arcán kedves mosoly és huncutság keveredett.
Lyannát nosztalgikus érzések kerítették hatalmába, ahogy elnézte a lány
vonásait.
- Az őrt már kiolvasztottuk, Leiftan kezén pedig épp most dolgozik Eweliin.
Tudom, hogy megijedtél, de azért ezt a továbbiakban hanyagolhatjuk? – nevetett a
kitsune.
Lyanna elszégyelte magát. Nem akart ő senkinek sem fájdalmat okozni, csupán abban
a helyzetben nem tudott mit tenni.
- Sajnálom – szólalt meg a téltündér – Bocsánatot fogok kérni.
A távolból egy alak közelített feléjük. Miiko felkiáltott és integetni kezdett
neki, hogy jelezze, ők vannak itt. Az árny észrevette őket és gyorsított a
tempóján. Ahogy közelebb ért, Lyanna jobban szemügyre tudta venni. Az illető
egy férfi volt, kékes szürke hajjal. Orrán egy üvegszerű kreálmány ült,
közvetlen a szemei előtt. Homloka közepén egy szarv ékeskedett. Lyanna arra
gondolt, látott már ilyet. Egyszer segített egy bajba jutott sabalinak. Neki is
volt egy hasonló szarva szintén a homlokán. A férfinek egy hasonló farka is
volt, mint a kis lószerű lénynek volt. Lehet, hogy ő valami keverék lehet?
Lyanna ezt furcsállotta, de az érzést már kezdte megszokni alig pár óra
leforgása alatt. Neki itt minden új volt.
A férfi eléjük ért. Illedelmesen meghajolt Miiko előtt majd Lyanna felé fordult.
Végignézett a lányon, mintha valami hihetetlen dolgot látna maga előtt. Lyanna
zavarba jött a férfi tekintetétől.
- Lyanna, bemutatom Keroshanet. Ő fog téged körbevezetni itt a HQban. -
Keroshane most Lyanna előtt is meghajolt. Lyanna nem tudta erre mit kéne
reagálnia, így csak óvatosan elmosolyodott és bólintott egyet a fejével. – Én
elmegyek neked szobát intézni, találkozunk, ha megvagyok. Kero, vigyázz rá! Ő
egy kincs.
Miiko sarkon fordult és otthagyta a téltündért a férfival. Lyanna nem tudta
mitévő legyen. Szólítsa meg a férfit? Vagy majd ő szól, ha akar? Esetleg
induljon el valamerre, vagy a férfi majd elindul? Ötlete sem volt, mi volna a
helyes döntés. Félve az új kísérője után kapott tekintetével. A tündér őt nézte
és megnyugtatóan mosolygott. Lyanna csak most vette észre a ruházatát. Nagyon
tetszett a lánynak a színhatás, Keron minden passzolt mindennel. Elegánsnak
gondolta. Keroshane pár lépéssel közelebb ért Lyannához. Lenézett a lányra.
Lyanna szomorúan nyugtázta magában, hogy ő mindenkinél alacsonyabb errefelé. A
férfitündér kinyújtotta a karját.
- Miiko mondta, hogy eléggé visszahúzódó vagy. De ne félj, mi ketten jóban
leszünk. Karolj belém, és megmutatom neked HQ-t. – Mosolygott a férfi a lányra.
Lyanna feszültsége kezdett elszállni. A lány nem tudta miért, de Keroshane
közelsége nyugtatóan hatott rá. Még nem értette mit ért az alatt a tündér, hogy
ők ketten jól ki fognak jönni egymással, de Lyanna gyanította, hogy közel lehet
ahhoz, hogy keveset beszél. Lehet, hogy a férfi is visszahúzódóbb típus? Lyanna
egy kis habozás után Keroshane karja után nyúlt majd összekaroltak.
- A nevem Keroshane – mosolygott le rá a férfi –, de hívj nyugodtan csak
Keronak.
Lyanna elraktározta az információt. A mai napon már két új tündért is
megismert. És hol van még a nap vége!
- Én Lyanna vagyok, a Tél - mondta halkan a lány. Kero folyamatosan mosolyogott.
- Üdvözöllek Lyanna, a Tél. – Kinyújtotta másik kezét maga előtt, mutatva ezzel
az utat kettejüknek. – Indulhatunk?
Nagyon jó lett, már várom a kövi részt ^^
VálaszTörlés